2010. február 27., szombat
2010. február 26., péntek
2010. február 19., péntek
2010. február 12., péntek
Lakatos lászló első egyéni kiállításáról
Lakatos Lászlóval és munkáival megismerkedve, rég nem tapasztalt jó érzés lett úrrá rajtam. Mégpedig annak a reménynek a jól eső érzése, hogy van, lesz folytatása az erdélyi szobrászat szerintem legértékesebb alkotásokat létrehívó törekvésének. Annak a plasztikai vonalnak, amely a mindenkori szobrászat ősiségbe hajló hagyományos témáit, anyagait, eszközeit, úgy tudja kortárs szellemiséggel is felvértezetten, kifogástalan szakmai igénnyel alkalmazni, hogy a művészet ősi funkcióit is figyelembevevő érzékletes formában fogalmaz meg - egyéni ízzel - közösségi gondolatokat. Ez a huszadik századból öröklött szobrászati hagyomány, olyan egyetemes bölcseleti kérdéseket feszeget: mint az élet és halál közötti átjárhatóság rejtélye, a múlt és jelen viszonyának sokrétűsége, de izgatja a nyilvánvaló adottságoktól való hősi elrugaszkodással óhatatlanul is társuló áldozathozatal értelme és erkölcsisége is. Szándéka az ünnepek áldott pillanataihoz és a hétköznapok mindennapit teremtő küszködéseihez kapcsolódó érzeteink harmonikus egységbe való foglalása,
szakrális és profán minőségek egymást ellentételező hatásának szándékolt használata. Olyan szobrászokat adott ez a törekvés Európa kultúrájának, mint Henry Moore vagy éppen a térségünkből naggyá nőtt Brâncuşi, vagy az ők nyomdokain kibontakozó és Franciaországban hírnevet kovácsoló tordai származású Etienne Hajdu valamint éppen az ő segítségével is felkapaszkodó homorodszentmártoni születésű Román Viktor, de egy darabig ezen az úton járt a kolozsvári születésű Szervátiusz Tibor is, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Lakatos László ezen az első egyéni kiállításán látható bármelyik alkotása, számos klasszikus művészettörténeti vagy archaikus előzményre visszavezethető volna. Szobrai éppen ezeken a nemcsak formai, de eszmei, tematikai utalásokon keresztül érik el azt a sajátos kulturális megalapozottságot, beágyazottságot, amellyel közvetíteni képesek a közönség felé a művész örök értékekbe vetett feltétlen bizalmát. Az itt látható mű-együttes szelleme, a posztmodern gondolkodásétól távol áll, hiszen nem kérdőjelezi meg, nem karikírozza, nem távolságtartással és nem is csupáncsak idézetként használja a korábbi kulturális toposzokat és szellemi konstrukciókat, hanem éppen ellenkezőleg, érezhető bámulattal és tisztelettel nyúl ihletért hozzájuk. Ráadásul ezek feltámasztására, újraértékelésére, mi több újjáélesztésére is kísérletet tesz. Legmeggyőzőbb munkáin ezek egyfajta egyénített szintézisét is megteremti.
Ezt a pozitív - mondhatnám azt is, hogy hittel teli szemléletet - támasztja alá a Lakatos László szobrainak szerény méreteiben is jól érezhető monumentalitása, szakrálisnak szánt vagy kvázi-szakralisnak tekinthető funkciója, valamint meggyőzően hitelesítve ezeket a részletgazdagságában teljes, kézművességében is aprólékos kivitelezés érzékeny igényessége.