2010. június 23., szerda

2010. május 19., szerda


Mindenek előtt köszönöm a szervezőknek, hogy részt vehettem a zsűri munkájában.
Mint művészettörténész, tisztában vagyok azzal, hogy mekkora jelentősége lehet egy ilyen kezdeményezésnek, mint ez a mostani biennále, amely jótékonyan befolyásolhatja nemcsak régiónk, a Székelyföld, de tágabb vonatkozásban talán az egész ország, illetve az egész Kárpát Medence térségének képzőművészeti életét.
1981-ben, csaknem harminc éve, nyitotta meg ugyanitt ezekben a termekben Baász Imre azt a kiállítást, a MÉDIUM-ot, amely Sepsiszentgyörgyöt művészettörténeti vonatkozásban, kikerülhetetlen kelet-európai képzőművészeti centrummá tette. Az első Médiumnak - ahogy azt ma emlegetjük - monografikus feldolgozása még várat magára, mégis nekünk, a korszak és a régió művészettörténetével foglalkozók számára, annak kikerülhetetlen volta egyre nyilvánvalóbbá válik.
Baász Imrének és segítőtársainak a mindent ellenőrzése alatt tartó, egyneműsítésre berendezkedett diktatúra körülményei között is, volt bátorsága és tettereje ahhoz, hogy összegyűjtsék a nyilvános terekből többnyire kirekesztett, addig jellemzően elszigetelten szűk befogadói kör nyilvánossága előtt megismerhető alkotásokat, sőt a kiírás újszerű sajátosságain keresztül fokozott bátorságú kortárs szellemiségű művek létrehozására is tudtak ösztönözni alkotókat. Módszeresen kutatták fel a hivatalos kiállítóhelyeken csak megtűrt, neoavantgárd formakészlettel kísérletező, a hivatalostól eltérő, merőben más szellemiséget képviselő fiatal romániai magyar képzőművészeket és ezeknek csoportjait. Az akkori kiállítás, az identitás és a kortárs szellem koordinátái között elhelyezkedő művek soha korábban nem látott seregszemléjeként marad meg emlékezetemben.
A Médium kiállítás volt a megalapozója, annak nagyszerű képzőművészeti esemény sorozatnak, amely a háromszéki művészetet pezsgésben tartó úgynevezett témaelemző kiállításokkal folytatódott, majd rögtön a rendszerváltozás után, 1991-ben a nemzetközivé tett Médium 2-vel és a másik meghatározó jelentőségű kezdeményezéssel a Szt. Anna tónál megvalósított akcióművészeti rendezvén-sorozat elindításával váltott újra dimenziót, a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti szcénát nemzetközivé szélesítve.
Baász Imre feldolgozhatatlan halálát követően, volt barátai, kollégái folytatták a szervezői munkát, kiemelten szólnunk kell itt Ütő Gusztáv elkötelezett hűségéről és ügyszeretetéről, valamint kitartó munkájáról, amelynek eredményeként Sepsiszentgyörgyöt ma, nemcsak Székelyföld, de az ország sőt a Kárpát Medence térségének egyik fontos képzőművészeti centrumként tarthatjuk számon.
Ennek eredménye és látlelete például az, hogy a kolozsvári székhelyű Erdélyi Szépműves Céh jubileumi kiállítását és ünnepségét itt Szentgyörgyön rendezte.
De a legutóbbi eredményei közé sorolhatjuk azt is, hogy itt jött létre a térség legigényesebb kortárs kiállító tere is a MAGMA.
Talán éppen ezek a szakma irányából jövő erőfeszítések és eredmények hívták elő azt az áttörést, amelyet jelen vállalkozás, a Székelyföldi Grafikai Biennálénak az útraindítása hozott e képzőművészeti centrum életébe. Mert, azt hiszem, mindenképpen áttörésnek kell értékelnünk azt a tényt, hogy végre nem a művészek maguk, emberpróbáló erőfeszítések árán, hanem önön jól felfogott szerepét és persze érdekét felismerő intézmények és az azt támogató politikum volt a kezdeményezője - nevesen a Kovászna Megyei Művelődési Központ és Hargita Megye Tanácsának Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központja és Hargita és Kovászna Megye Tanácsa. Nem el felejtve az intézményi kereten belül dolgozó Siklódi Zsolt grafikus kulcsszerepét. Sőt mi több a szervező intézmények újabb intézmények megnyerésével és egy magáncéggel is szélesíteni tudták a szervezők és támogatók körét.
Reméljük, hogy ezt a támogatói kört a következőkben még tovább tudják majd bővíteni a szervezők, hiszen erre nagy szükség lenne, hogy forrást biztosítsanak a díjazottak körének gyarapításához és a munkák tálalása igényességének fokozásához.
Arra kérdésre, hogy milyennek találom a Biennále anyagának összességét, talán éppen Baász Imre szavaival tudnék a leghelyénvalóbban válaszolni:
A mai kifejezési módok és attitűdök némiképp fenntartással fogadnak minden ilyenszerű seregszemlét, hiszen az alkotási folyamat mindinkább a sajátos, az egyedi felé, a szubjektíven megélt totális élmény felé fordul. A művészi Én-teremtés válik a legfőbb esztétikai és etikai modellé. E kiállítás így, ebben az értelmezésben nem engedheti meg az egyértelmű következtetések megfogalmazását, hiszen adott eklekticizmusán keresztül egy „művészi torzóval” állunk szemben.
Nehéz tehát az egészről beszélni, ennek ellenére megpróbálok.
A biennále anyagát technikailag igényes, lelkiségben változatos munkák képezik. Jelentős része a térség karakteres grafikai iskoláinak és nagyhatású mestereinek stílusjegyeit és technikai módszereit tovább éltető, ilyen értelemben hagyománykövető műalkotás. Néhol a szakmai tökéletességre való törekvés virtuozitásban kiteljesedő intenzitása, vagy éppen ezzel ellentétesen a követett tematikának, érzelmi azonosulással teljes megéltségéből adódó, de mégis szubjektív ereje, mesterének világán túli sajátos világba csábítja a grafikust, oly annyira, hogy már-már megtagadni látszik mesterét. Ugyanakkor hangsúlyosan jelen van, bár talán a kiírás technikai megkötésének következményeként egy kissé alulreprezentáltan, a maga nyers vagy intim őszinteségében megmutatkozó elemi kifejező szándék, valamint a világ megváltás folyamatába belefeledkezett plasztikai eszmefuttatás is. És ezenfelül is van több, láthatóan egy bizonyos aktuális trendet követő kortárs grafikai alkotás is, ezek adják szerintem a biennále savát-borsát. És legvégül van néhány meggyőzően eredeti technikájú és szemléletű alkotás. Hozzám ez utóbbiak állnak a legközelebb. A zsűri meglehetősen egybehangzó véleményét kifejezően, hosszú órákon át tartó egyeztetések után, többnyire ezek érdemelték ki a díjakat. Persze háromszor – négyszer ennyi díjnak is méltán meg lett volna a helye. És nem is biztos, hogy jól, de együtt és jóhiszeműen döntöttünk.

Sepsiszentgyörgy - I. Székelyföldi Grafikai Biennálé

Sepsiszentgyörgy - I. Székelyföldi Grafikai Biennálé

Grafikai seregszemle Sepsiszentgyörgyön - 2010. május 19., szerda - Háromszék, független napilap Sepsiszentgyörgy

Grafikai seregszemle Sepsiszentgyörgyön - 2010. május 19., szerda - Háromszék, független napilap Sepsiszentgyörgy

Székelyföldi Grafikai Biennálé

2010. április 16., péntek

2010. április 1., csütörtök

2010. március 31., szerda

Áldott, derűs Húsvét Ünnepeket kívánok!

2010. március 3., szerda

2010. február 12., péntek

Hírek Erdélyből | Krónika.ro - Szempont - Kovács Lehel: tájat festeni embert próbáló feladat

Hírek Erdélyből | Krónika.ro - Szempont - Kovács Lehel: tájat festeni embert próbáló feladat

Lakatos lászló első egyéni kiállításáról

Lakatos Lászlóval és munkáival megismerkedve, rég nem tapasztalt jó érzés lett úrrá rajtam. Mégpedig annak a reménynek a jól eső érzése, hogy van, lesz folytatása az erdélyi szobrászat szerintem legértékesebb alkotásokat létrehívó törekvésének. Annak a plasztikai vonalnak, amely a mindenkori szobrászat ősiségbe hajló hagyományos témáit, anyagait, eszközeit, úgy tudja kortárs szellemiséggel is felvértezetten, kifogástalan szakmai igénnyel alkalmazni, hogy a művészet ősi funkcióit is figyelembevevő érzékletes formában fogalmaz meg - egyéni ízzel - közösségi gondolatokat. Ez a huszadik századból öröklött szobrászati hagyomány, olyan egyetemes bölcseleti kérdéseket feszeget: mint az élet és halál közötti átjárhatóság rejtélye, a múlt és jelen viszonyának sokrétűsége, de izgatja a nyilvánvaló adottságoktól való hősi elrugaszkodással óhatatlanul is társuló áldozathozatal értelme és erkölcsisége is. Szándéka az ünnepek áldott pillanataihoz és a hétköznapok mindennapit teremtő küszködéseihez kapcsolódó érzeteink harmonikus egységbe való foglalása,

szakrális és profán minőségek egymást ellentételező hatásának szándékolt használata. Olyan szobrászokat adott ez a törekvés Európa kultúrájának, mint Henry Moore vagy éppen a térségünkből naggyá nőtt Brâncuşi, vagy az ők nyomdokain kibontakozó és Franciaországban hírnevet kovácsoló tordai származású Etienne Hajdu valamint éppen az ő segítségével is felkapaszkodó homorodszentmártoni születésű Román Viktor, de egy darabig ezen az úton járt a kolozsvári születésű Szervátiusz Tibor is, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Lakatos László ezen az első egyéni kiállításán látható bármelyik alkotása, számos klasszikus művészettörténeti vagy archaikus előzményre visszavezethető volna. Szobrai éppen ezeken a nemcsak formai, de eszmei, tematikai utalásokon keresztül érik el azt a sajátos kulturális megalapozottságot, beágyazottságot, amellyel közvetíteni képesek a közönség felé a művész örök értékekbe vetett feltétlen bizalmát. Az itt látható mű-együttes szelleme, a posztmodern gondolkodásétól távol áll, hiszen nem kérdőjelezi meg, nem karikírozza, nem távolságtartással és nem is csupáncsak idézetként használja a korábbi kulturális toposzokat és szellemi konstrukciókat, hanem éppen ellenkezőleg, érezhető bámulattal és tisztelettel nyúl ihletért hozzájuk. Ráadásul ezek feltámasztására, újraértékelésére, mi több újjáélesztésére is kísérletet tesz. Legmeggyőzőbb munkáin ezek egyfajta egyénített szintézisét is megteremti.

Ezt a pozitív - mondhatnám azt is, hogy hittel teli szemléletet - támasztja alá a Lakatos László szobrainak szerény méreteiben is jól érezhető monumentalitása, szakrálisnak szánt vagy kvázi-szakralisnak tekinthető funkciója, valamint meggyőzően hitelesítve ezeket a részletgazdagságában teljes, kézművességében is aprólékos kivitelezés érzékeny igényessége.

Lakatos László első egyéni kiállításán, a székelyudvarhelyi könyvtárban.

Absztrakt szobrok a könyvtárban

Absztrakt szobrok a könyvtárban

2010. január 25., hétfő

Visszatérő motívum, Szabó Zoltán / Judóka kiállítása, Kultúrpalota, Marosvásárhely, 2010. január 23.


Ahogy a színészeknek ilyen vagy olyan szerepei, úgy nekünk kiállításokat megnyitó művészettörténészeknek is vannak többé vagy kevésbé testhezálló felkéréseink, ezek között ritkán olyanok is, amelyeket a színészek szavajárását kölcsönözve, szerepálmoknak mondhatunk. Számomra Szabó Zoltán Judókának kiállítást nyitni Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában, sokáig inkább a lehetetlennel határos, tényleg talán csak egy álomban megtörténhető szereplehetőség volt.
Most mégis bajban vagyok, a megnyitóval.
Hiszen olyan mérhetetlen asszociációs mezőt generál ez a mostani impozáns kiállítási anyag és annyi olyan alkotását vonultat fel, amelyet nem csak én nem láthattam korábban, de a közönségből is csak néhányan, a szerencsésebbek. Ráadásul annyira az utolsó pillanatban állt össze a kiállítás anyaga, hogy most szerepálom ide vagy oda, csupán csak arra vállalkozhattam, hogy néhány támpontot vázoljak fel az életpályát illetően, néhány mondatot fogalmazzak meg a művészetének milyenségéről és jelentőségéről. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy egy kiállítás-megnyitóban lehetetlen pótolni azt a szellemi, szoció-kulturális űrt, amit a Szabó Zoltán életműve körüli diskurzus majdnem teljes hiánya okoz. Az ő művészetéről ugyanis többnyire hallgat a sajtó, nem is csoda, hiszen ő maga az aki elhárít minden ilyen közeledést.
De az is hihetetlen, hogy ötvenes éveinek utolsó éveiben járó Szabó Zoltán munkásságáról, eddig sem egy katalógus, sem egy album, sem egy átfogó tanulmány, soha egy terjedelmesebb szakpublikáció nem készült. Mint ahogy tudomásom szerint, eddig nem kapott egyetlen a közönsége szemében valamit jelentő díjat, plecsnit, oklevelet sem.
Ami nem jelenti azt, hogy számos jelentős, a képzőművészetről gondolkodó ember ne nyilatkozott volna munkásságáról, a művészetének kijáró kellő elismeréssel, és aminek eredményeképpen fontos, az életmű mellett állásfoglalást vállaló szövegek ne keletkeztek volna, de ezek többnyire alkalmi vagy csupán lexikális célokat szolgáló mondatok voltak.
Mindez sajnos így igaz, annak ellenére, hogy többünk véleménye szerint, egy olyan életműről van szó, amely úgy eredetiségét, mint korán kiforrott kortárs szellemét tekintve, történetileg is a legkiválóbbak közé tartozónak mondható. Itt az ideje, hogy kimondjam Szabó Zoltán munkáinak jelentősége meghatározó, nemcsak erdélyi magyar kultúránk, hanem mind össznemzeti, mind hazai képzőművészetünk szempontjából és azt hiszem, hozzátehetjük nyugodtan, hogy európaiságunk, sőt az egyetemes kultúrába való ágyazottságunk tekintetében is.

Szabó Zoltán Judóka, 1952- ben született Erdőszentgyörgyön, az ikrek jegyében.
A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor voltak mesterei.
Hogy milyen is lehetett a főiskolán, arról kiváló művészkollégája, korán elhunyt barátja, Ady József, így tudósított 1991-ben:
„Őt akkor is, most is talán a legérdekesebb, legsúlyosabb egyéniségnek vélem…A főiskolán annak a periódusnak a legkomolyabb embere Szabó Zoltán Judóka volt. Rendkívül szokatlan dolgokat művelt a festészetben és a képzőművészkedésben. Nagyon hamar meghaladta az egyértelmű szürrealizmust és a metafizikus festészetet, (ezeket az irányzatokat, ekkorra a valamikori szocreál festő Miklóssy képviselte a mesterek közül) és a kettő kombinációjaként, erős egzisztencialista meghatározottsággal tűzdelt festészetet művelt. (erre az irányultságra, az akkor a diákok körében népszerű Francis Bacon műveivel való megismerkedés, persze csak reprodukciókról és talán akkor a főiskolán szintén tanító Tóth László képeinek némileg rokonszellemű példája is ösztönözte) Még egy mondat Ady Jóskától, az akkori Szabó Zoltánról:
Volt egy olyan speciális szellemi fórja, sajátossága, ami már a főiskolán megnyilvánult.
Judóka a főiskola után egyik alapító résztvevője volt, egy akkori cikkben már MAMŰ-ként emlegetett Marosvásárhelyi Műhely laza művészcsoportnak, vagy ahogy ezt egy páran hívtuk, a párizsi folyóirat mintájára, a Magyar Műhelynek. A MAMŰ Stúdió színházbeli kiállításai mindössze öt kiállítást érhettek meg, Judóka részt vett ezeken, mint ahogy azokon a kiállításokon és szabadtéri akciókon, happeningeken is, amelyek többnyire a MAMŰ –köréhez tartozó művészek részvételével készültek egy kicsiny résnyire nyílt időben, talán három évig összesen, akkor is szigorúan ellenőrzött, tehát illuzórikus szabadság keretben. Ezek a művészeti megmozdulások jelentős eseményeivé váltak, annak a hetvenes - nyolcvanas évek fordulója körül felizzó, majd radikálisan kioltott intenzív művészeti életnek, amely országszerte az úgynevezett Stúdió, azaz a 35-ös műhely körében bontakozott ki. A mindenképpen revelációként ható művészeti mozgalmak felső politikai körökből sugallt apolitikus irányát, a művészek zöme, mintegy kompromisszumként, de elfogadta, sőt némelyik hittel propagálta. Bár ezeknek a művészetmegújító mozgalmaknak Szabó Zoltán aktív résztvevője, fontos figurája volt, de identitás és igazságkereső művészete miatt, egyre gyakrabban került szembe nemcsak a hivatalos kultúrpolitikával, hanem társainak nálánál óvatosabb művészetstratégiájával.
Ennek kirívó jeleként, a korszak egyik legjelentősebb, mert a legszabadabb programot megvalósító kiállításáról, a Baász Imre szervezte első sepsiszentgyörgyi Médium-ról egyik munkáját kizsűrizték. Az akkori állapotok ismeretében, persze ez nem csoda. Beküldött munkája vakmerő volt, egy guggolós budi: magát negatív sisak formájú nemesi címerdíszt kínáló pottyantásra alkalmas lyukkal. Ahogy, ez történni szokott, a műről tudomást szerzett művészbarátok szemében, a totalitárius politikai helyzetre, valamint a súlyos fáziseltolódásban leledző művészeti kánonra nyelvet öltő, a Marcell Duchamp-i gesztus sajátos parafrázisaként megszületett ready-made elemeket kombináló alkotás, a korszak egyik kulcsfontosságú műtárgyává vált.
1983-ban a MAMŰ csoport felszámolta magát. Tagjainak nagy része emigrált.
Judóka az ezt következő években készítette egyik legjelentősebb sorozatát, a Visszatérő Motívum címűt. Folytatásaként annak a nyolcvanas évek legelején dédelgetett, konceptuális gondolatként közvetített nagyszabású environment tervnek, amelyet a művész, land-art jellegű szabadtéri installációként képzelt megépíteni. A Kárpátok karéját könyvekből. Erődszerű menedékül. Az azóta már számos művében kulcsmotívumként használt, a kenyérrel, az aggyal egylényegűvé vált, anyai öllel is asszociálható befogadó, szükség esetén elbocsátó, vagy éppen megszülő lényegi formát, a honi keretet, Transsylvaniát. A sorozat két sikeresen átcsempészett darabja az 1989-ben, a romániai forradalom előestéjén megnyílt, a marosvásárhelyi művészeket felvonultató demonstratív jellegű szentendrei MAMŰ kiállításnak voltak meghatározó műalkotásai.
Életrajzi érdekesség, hogy ennek a kiállításnak a katalógusa Szabó Zoltánt akkor úgy említi, mint aki maga is áttelepülőben van Magyarországra. Végül maradt.
Baráti, szakmai kapcsolata az immár Budapesten újraalakult MAMŰ Társasággal fennmaradt, lényeges pontokon gyümölcsöző munkakapcsolatban mutatkozott meg. Judóka például részt vett annak egyik legfontosabb kiállításán, 1991-ben, a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval közösen megvalósított Unikornis címűn. Legutóbb pedig a tavalyi a festészethez való visszatérés programját hirdető „Tájmisztika” című képzőművészeti alkotótáborban.
A rendszerváltozás előbb eufóriás, majd csalódásokkal és illúzióvesztésekkel teljes, mozgalmas időszakaszában, aktív szereplője volt minden érdemi helyi, marosvásárhelyi és erdélyi kortárs képzőművészeti megmozdulásnak. Akkor bontakozhatott ki a maga teljes erejében művészete. A kilencvenes években készítette, az itt is kiállított legfontosabb installációinak legtöbbjét, valamint performanszait. Meghatározó jellegű, az események karakterére is befolyással bíró rendszeres résztvevőjévé vált a Szent-Anna tavi, egyre rangosabbá növekvő ANNA-Art nemzetközi performansz fesztiválnak, úgy is, mint az ETNA csoport tagja.
A műfaji változatosság széles skáláján mozgó hosszabb életűnek szánt műalkotások, mint a festmények, grafikák, installációszerű tárgykombinációk, assemblage-ok stb, de efemer alkotásai is ugyanúgy, mint az egy alkalomra épített, többnyire performansz keretében kialakított vagy performanszok keretéül szolgáló installációk, valamint maguk a performanszok is, magukon viselik az identitás racionális (földrajzi, történelmi, kulturális meghatározottságok) és irracionális (transzcendens, misztikus) rétegeit kutató elmélyült vizsgálódások és lelki gyakorlatokban végzett önfeltárási kísérletek karakteres nyomait.
Szabó Zoltán műveiben újraélednek, feltámadnak kultúránk mélyrétegeiből letűntnek tartott évezredes értékek, visszanyerik régi-új értelmüket az archaikus jelek, jelrendszerek, aktuális érzelmi, szellemi energiát sugárzó töltetre tesznek szert elfelejtett anyagtársítási eljárások, tudatosan alkalmazott színkombinációk, mágikus formák, mozdulatok, gesztusok. A művész történelmi, kulturális, de fizikai és lelki dimenziókat is átlépni képes alkotói ereje, asszociációs módszereinek kétirányú, a formát egyszerre bontó és építő, a tartalmat kiürítő és betöltő módszerének köszönhető. Sajátosságai a logikai gondolatsorok és a következtetések csiki-csuki voltában keresendők.
Alkotásaiban a vizuális paradoxonokkal erősített egyediségen túl, az anyagválasztás és a formálás kulturális toposzokkal való rokoníthatóságán keresztül, a személyes lelki kötödések is megmutatkoznak. A természettudományos és bölcseleti spekulatív tartalmak, az anyaghasználat spontán gesztusokban kifejeződő nagyfokú expresszivitásával párosak.
A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, Novotny Tihamér által írt szócikke szerint: Témáinak világát a magyarság kultúrtörténeti jelképeinek, mitológiai, szellemföldrajzi és néprajzi hagyományainak, régészeti és topográfiai nevezetességeinek, valamint a kisebbségi lét egzisztenciális feszültségeinek és az egyetemes kultúra példatárában is fellelhető hasonló jelenségek egymásra vonatkoztatásából, ill. ütköztetéséből alkotja meg.
Ágoston Vilmos szerint viszont Szabó Zoltán Judóka talán az egyetlen, aki annyira következetesen védi önmagát, hogy megfosztja a múló idő dimenziójától a vizuális - intellektuális problémát. Évezredek titkát szeretné belesűríteni a mozdulatlanságra kényszerítő mozgásba, a geometriának ellenszegülő antropomorf és az eltárgyiasult emberitől szabadulni akaró mítoszkereső ellentmondásos formavilág, intellektuális talányokat sejtető alakiságába.
A kiállítás egyik, az életmű korai szakaszában keletkezett darabján sajátkezű feljegyzésként ez olvasható:
Erőterek- hullámok
Egy (halasztott visszatérő) motívum alakulásának követése a plasztikai megvalósulás itt szavak áthúzva
----(arra vonatkozó elképzelés), hogyan lehetséges a forma?
A folyamat tendenciák követése kezdetleges eszközökkel, egyszerű anyagokkal, megfeleltetések.
Ez a rajz azt példázza, hogy, hogy jelenhet meg a tudatban a kiindulópont.
Megjelenik egy természeti forma és ezt nem volt szükséges alakítani, mert automatikusan foglal helyet az adott összefüggésben.
Jobb híján pedig legyen ez a saját maga eszenciájára visszakérdező, töredékes elmélkedési vázlat, e kiállítás útmutatója, Stalkere.

Botár László: Megélt Pillanatok Művelődési ház, Székelyudvarhely 2010. január 7.




Botár László festőművészként nőfüggő. Képein nyíltan szexista, amihez ma nem kis bátorság kell. Szinte minden képe a nőt, a női testet, mint a férfi vágyának kitüntetett tárgyát jeleníti meg. Nem akármilyen női testeket, hanem a nagybetűs, a mindenkori NŐ-két, gondolok itt a kőkorszakbeli termékenység istennőkére, a törzsi kultúrák párzásra csábító rítusára ringó-rángó buja idomú táncosnőiére. De felidézik a klasszikus avantgárd primitív kultuszának idején, a huszadik század első évtizedeiben, a néger maszkokat, szobrokat imádó, a jazz és a tudatmódosító szerek hatását élvező, szertartásosan az érintetlen természet ölén szeretkező, valamint az elgépiesedő civilizáció ellen lázadó vadak, azaz a fauve-ok, expresszionisták, és kubisták széles gesztusokkal, nyers színekkel festett, nemi jellegzetességük formáit kihangsúlyozó némberéit, asszonyállatait.
Ezeken, azaz azokon a képeken, Botár a törzsi kultúrák felé fordulva, a vadság, az elemi erők, az őszinteség, a direktség kultuszát elevenítette fel. Ez a felfokozott érdeklődés az erotika, a meztelen női test iránt, nemcsak Botár festészetére, de kisebb-nagyobb mértékben egy sor középnemzedékbeli erdélyi művész életművére jellemző, körükben szinte kánonná vált az erotikus akt szenvedélyes, expresszív megjelenítése. Hiszen az akt, az erotika ábrázolása, a korábbi kommunista korszakban ugyanolyan tiltott gyümölcs volt, mint amennyire az volt pl. a nemzeti és vallási jelképek használata. Nemhiába váltak ezek a témák szintén széleskörűen elterjedté a rendszerváltás utáni korszak művészetében. 
A tegnapi találkozásomkor a meglepetésem, ezekkel a Botár képekkel,éppen az volt hogy itt ezeken a festményeken, a fent említett elemeket már nem találtam. Talán csak nyomokban, ahogy azt az élelmiszereken írják. Nehezen és csak a többi képeit ismerőknek, azaz a bennfenteseknek felismerhetően.